Egészen kevés céltalan bóklászás után találtam meg a belvárosba vezető gyorsvasutat, és az átszállási kapcsolatot a célpályaudvarra. Letettem a csomagomat a megőrzőben, majd este visszamegyek érte. Egy isteni tonhalas szendvics után irány a város. .
Azaz először az állomás épület. A metróból kifelé az első Kalasnyikovos élmény is megvolt. A pályaudvaron három katona golyóálló mellényben, lefelé fordított géppisztolyokkal. Hétköznapi látvány lehetnek, mert senki meg nem lepődött miattuk. Természetesen, faarccal járkáltak a tömegben. Még ha nem is volt élesítve a fegyverük, és ha csupán ijesztgetésnek, erődemonstrációnak szánják is – mégis fura, és úgy látszik, kezdjük megszokni a fegyverek jelenlétét a mindennapjainkban.
A városban semmi, de semmi nincs kiírva angolul. :-) Nem beszélek franciául, így akár Kínában is lehetnék a feliratokat tekintve… Nekik ez nem feltétlenül előnyös, mert mindig meg kell állítanom (gondolom, nemcsak nekem) valakit megkérdezni, hogy ezt vagy azt hol találom, vagy mi hogy működik. Pl: nem tudtam metrójegyet venni az automatából a pici metróállomáson, ahova elsétáltam, mert mint utólag kiderült, a látszattal ellentétben nem érintőképernyős volt, hanem volt rajta egy fura joystick-féle, amivel pl. nyelvet lehetett volna választani. De erre nem jöttem rá egyedül, csak egy kedves ismeretlen segítségével. Végül aztán nem is vettem jegyet, mert a srác, aki elmagyarázta, hogy hogyan működik az automata, adott egyet ajándékba.
A metróban sok helyen zenélnek, a kocsikban is. Az egyik metrókocsiban egy fenomenális banda játszott épp, gitárral, dobbal. Ezen sem lepődött meg senki, sőt, nem is fotózták őket meglepő módon, én voltam az egyedüli a tömött metróban, aki elővette a telefonját. Ez is mindennapos lehet, sőt, a zene magas színvonala is.
A metróban azért könnyű tájékozódnom, mert a jelmagyarázatok egészen hasonlítanak a londonira. Bár átszállásos feladat volt, könnyen megtaláltam a Trocadero-t is, innen a legegyszerűbb megközelíteni az Eiffel-tornyot. Gondoltam, essünk túl rajta már az első nap... Odaértem, kijöttem a színház falai közül, számoltam a lépéseket, amíg meglátom, és amikor megtörtént, csak bámultam döbbenten… Mennyire ronda (pedig már láttam régebben is..). Állítólag a párizsiak sem szeretik, pont emiatt. Annyira nem illik ehhez a városhoz… Viszont a közelébe érve két új dolgot fedeztem fel vele kapcsolatban. Az oldalán francia tudósok nevei vannak felsorolva, illetve a lábai az égtájak szerint vannak elnevezve (talán égtájhelyesen is állnak..) A környékén az árusok erőszakosak, kicsit ijesztőek is . Viszont ugyanúgy eltűnnek áruikkal együtt, ha rendőr jelenik meg a színen, mint az otthoniak a Vörösmarty téren…
Láttam egy kínai(nak tűnő) ifjú párt is esküvői fotózás közepette a torony lábánál. Ami érdekes: a csajon kék színű harisnya volt a menyasszonyi ruha alatt. Ez milyen érdekes! Ez a hagyomány honnan származhat, hogy világszerte érvényes (Vegyél fel valami régit, valami újat, valami kéket, stb..)? Rakjuk össze a gondolatot még egyszer, hogy mindenki érthesse: kínai menyasszony Párizsban magyar (? – biztosan nem magyar, de még csak itthon hallottam róla) esküvői hagyományt követ…
Épp a Szajna-parton ülök, azt hiszem egy török étteremben a kirakodóvásárban, kb. 200 m-re van az Eiffel torony, de idáig nem jönnek el a turisták) – lassan továbbsétálok a parton.
Azt mondják, Párizs kicsi, innen akár el is sétálhatok a Bastille-ig, ahol Nathalie lakása van.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.