A Montmartre és got home safely

Ha választani kellene, melyik a kedvencem Párizs különböző részei közül, nem is tudom, mit választanék. (Hálistennek nem is kell választani.)

A Montmartre és a Sacre Coeur környéke a művésznegyed, amelynek egyik központja (ha lehet ilyet mondani) a Place de Tertre, a Festők tere.

Ide metróval a 12-es vonallal lehet eljutni, az Abbesse állomásnál kiszállva és utána egy kis sétával. A varázslat már az Abbesse-nél kezdődött. Ez a hely teljes meglepetés volt, nem olvastam róla sehol. Nos: a metróállomás kijáratai csigalépcső-szerűek, és a falaikon végig festmények vagy képek vannak. Padlótól a plafonig. Gyönyörűek. (fotók a Facebookon) A metróból kiérve a bohémnegyed közepébe jutsz, pici kávézók, éttermek, designboltok, turistavackok. De ez még semmi. A táblák jelzik, merre kell menni a Place du Tertre felé, így elindultam a macskaköves úton a megfelelő irányba. Lassan balról feltűnt a Sacre Coeur, illetve a hozzá vezető sikló. (Még szerencse, mert elcsüggedtem volna a rengeteg lépcső láttán. (A sikló belépőjegyét szerencsére fedezte a napi szokásos metróbérletem, így nem került külön pénzbe.)

Mielőtt siklóztam volna, elmentem egy kávézó előtt, és mivel még hiányzott a napi croissant-om, beültem. Viszont az étlapon meglepődve vettem észre a Croque Monsieur-t (ez egy sonkás-sajtos melegszendvics, ideálisan úgy elkészítve, hogy a két kenyérszelet össze van sütve, és a tartalom belül van), így inkább azt választottam. Kár volt. Borzalmas volt. Otthon jobbat csinálok..

Aztán siklózás fel a katedrálishoz. Némi nézelődés után sajnálkozva állapítottam meg, hogy még kb 50 lépcsőt kell felfele menni a Place du Tertre-hez, de nekiindultam. Nem bántam meg. A katedrális mellett egy elképesztő jó banda zenélt, és csinált fiesztahangulatot. Köréjük gyűltek az emberek, és táncoltak, tapsoltak, frenetikus volt. Meg is vettem a cédéjüket, majd megmutatom, ha érdekel.

A zenekar után a Sacre Coeur mögött végre megtaláltam a Festők terét (az odavezető úton megint szembejött három katona megfelelő felszerelésben, azért fura érzés…) A Festők tere már csak nyomokban emlékezetett arra, ami valaha lehetett. Középen ülnek ugyan a festők, de sajnos nagyon (rossz értelemben vett) piaci hangulata van: vadásszák az embereket portréfestés céllal. Ezzel sincs semmi baj persze, de valahogy túl sok volt belőlük hirtelen.

A Dalí kiállításra viszont bementem a tér sarkánál, és frenetikus volt. Az nem derült ki számomra (hajrá franciatanulás!), hogy ezek a művek eredeti Dalí-k-e vagy sem, de lebilincselőek voltak akár azok voltak, akár nem. Dalí is olyan, mint a bor és a sajt, meg kell érni arra, hogy megértsd. Az elfolyó idő szimbólumai elég nagy hatást tesznek rám. Bementem a galériába is (ahol néhány művet meg lehet venni), érdekes élmény volt látni egy roppant kövér és büdös, de láthatóan jólszituált embert és a családját Dalít venni. Házaspár volt ez tízévesforma gyerekkel: a gyerek közben játszott a telefonján. Szürreális élmény volt, csak hogy a helyhez méltóan fogalmazzak.

Dalí után még sétáltam egy picit a fenti kis utcákban, aztán lejöttem onnan, az utcaszintre. Láttam messziről egy feliratot („,marché”- piac), és mivel úgyis vásárolni akartam, hát benéztem. De ez nem a szokásos piac volt, mint utólag kiderült, hanem egy ötemeletes méteráru-áruház. (Adrienn, eszembe jutottál, Neked biztos ez lenne a mennyország…) Ez az áruház biztosan itt állhat vagy ötven éve változatlan formában, ütött-kopott, de nagyon párizsisas. Természetesen bent az eladók üvöltözve kínálják a termékeket, bár annyira nem volt sok vásárló bent. A többi emeletre lift hiányában nem mentem fel, a lépcsőkből meg már nagyon elegem volt.

Aztán visszafelé a metróhoz beültem még egy utolsó bordeaux-ira a kis kávézóban, aztán vissza Nathaliehoz csomagolni.

Elbúcsúztam Nathalie-tól, aki csodálkozott, hogy miért a RER-rel megyek ki a reptérre, hiszen az Air France-nak van speckó járata (valami minibusz lehet) – mondtam egyrészt nem tudtam erről a lehetőségről, másrészt már megvettem a metrójegyet reggel, és amúgy is imádok metrózni. Furán nézett, végül az is kiderült, hogy miért.

Csomaggal együtt simán eljutottam a Gare de Lyon-tól a Chatélet-re, ahol át kell szállni a reptéri RER-re. A megfelelő vágánynál csodálkoztam, hogy miért áll ott kb 10 méterenként egy-két biztonságiőr-kinézetű emberke. Jött egy vonat (még nem az enyém), és annyian voltak rajta, hogy ők voltak, akik betolták az embereket a kocsi belsejébe, illetve segítettek az ajtóknak záródni. A heringes doboz ehhez képest kutyafüle volt. Kicsit nyugtattam magam, hogy á, az én vonatom tutti nem ilyen lesz, ki megy ilyenkor a reptérre…

Olyan volt. Ráadásul akkora lett a tömeg, hogy én maradtam az ajtóban, akit tuszkolni kellett. Csomagostól. Egy megállót a Gare De Nord-ig az ajtónak préselődve utaztam, hát, élmény volt. Aztán a Gare de Nord-nál egy csomóan leszálltak, bár maradtak elegen így is. A vonatút felében álltam, csak a második felében tudtam leülni. De úgy vettem, hogy ez az élmény is kellett az igazi Párizshoz…

A repülőt épphogy elértem, pedig egy órás ráhagyással indultam a szokásoshoz képest. De minden rendben volt, a repülőn ülök, kb. félúton tartunk.

Végetért tehát ez a néhány napos párizsi kaland, és azért meghagyta bennem a nyomát. Szerintem hosszú ideig fogok még erről az útról álmodni. Változtatott rajtam, természetesen, és nincsenek rá szavak, hogy mennyire jó volt. Szeretnék legalább egy kicsit Párizsban élni. Vagy sokat utazni ide. Pár hónapot annyira jó lenne itt eltölteni. Majd kitalálok valamit erre.

Igaza volt annak, aki azt mondta, hogy pár nap Párizs után még többre fogsz vágyni a városból. így van. Annyi mindent nem tudtam megnézni, annyi mindenre kíváncsi vagyok még!

Párizs egy nagyon mély szerelem, legalábbis ahhoz hasonít, ahogy beveszi magát a szívedbe. Felejthetetlen, kitörölhetetlen. Nem lüktet, mint London, vagy New York, inkább bizsereg. (Sizzling, ahogy angolul mondanánk. ) Elképesztően sokszínű, és belőled is sokszínűt csinál. Minden utcasarkon ráébreszt valamire, azaz inkább felébreszt benned valamit.

Ez még nem az utolsó posztom (ki tudja, melyik lesz az utolsó..) – azt még majd mindenképpen leírom, hogy mik voltak a legérdekesebb tapasztalataim. Talán azt is, hogy mit ébresztett fel bennem, és mire tanított meg. De ez még nem biztos, lehet, hogy azt megtartom magamnak. :-)

Párizs, szerelmem. :-) Még nem hiszem el, hogy holnap nem croissant-t fogok reggelizni…