Ha választani kellene, melyik a kedvencem Párizs különböző részei közül, nem is tudom, mit választanék. (Hálistennek nem is kell választani.)

A Montmartre és a Sacre Coeur környéke a művésznegyed, amelynek egyik központja (ha lehet ilyet mondani) a Place de Tertre, a Festők tere.

Ide metróval a 12-es vonallal lehet eljutni, az Abbesse állomásnál kiszállva és utána egy kis sétával. A varázslat már az Abbesse-nél kezdődött. Ez a hely teljes meglepetés volt, nem olvastam róla sehol. Nos: a metróállomás kijáratai csigalépcső-szerűek, és a falaikon végig festmények vagy képek vannak. Padlótól a plafonig. Gyönyörűek. (fotók a Facebookon) A metróból kiérve a bohémnegyed közepébe jutsz, pici kávézók, éttermek, designboltok, turistavackok. De ez még semmi. A táblák jelzik, merre kell menni a Place du Tertre felé, így elindultam a macskaköves úton a megfelelő irányba. Lassan balról feltűnt a Sacre Coeur, illetve a hozzá vezető sikló. (Még szerencse, mert elcsüggedtem volna a rengeteg lépcső láttán. (A sikló belépőjegyét szerencsére fedezte a napi szokásos metróbérletem, így nem került külön pénzbe.)

Mielőtt siklóztam volna, elmentem egy kávézó előtt, és mivel még hiányzott a napi croissant-om, beültem. Viszont az étlapon meglepődve vettem észre a Croque Monsieur-t (ez egy sonkás-sajtos melegszendvics, ideálisan úgy elkészítve, hogy a két kenyérszelet össze van sütve, és a tartalom belül van), így inkább azt választottam. Kár volt. Borzalmas volt. Otthon jobbat csinálok..

Aztán siklózás fel a katedrálishoz. Némi nézelődés után sajnálkozva állapítottam meg, hogy még kb 50 lépcsőt kell felfele menni a Place du Tertre-hez, de nekiindultam. Nem bántam meg. A katedrális mellett egy elképesztő jó banda zenélt, és csinált fiesztahangulatot. Köréjük gyűltek az emberek, és táncoltak, tapsoltak, frenetikus volt. Meg is vettem a cédéjüket, majd megmutatom, ha érdekel.

A zenekar után a Sacre Coeur mögött végre megtaláltam a Festők terét (az odavezető úton megint szembejött három katona megfelelő felszerelésben, azért fura érzés…) A Festők tere már csak nyomokban emlékezetett arra, ami valaha lehetett. Középen ülnek ugyan a festők, de sajnos nagyon (rossz értelemben vett) piaci hangulata van: vadásszák az embereket portréfestés céllal. Ezzel sincs semmi baj persze, de valahogy túl sok volt belőlük hirtelen.

A Dalí kiállításra viszont bementem a tér sarkánál, és frenetikus volt. Az nem derült ki számomra (hajrá franciatanulás!), hogy ezek a művek eredeti Dalí-k-e vagy sem, de lebilincselőek voltak akár azok voltak, akár nem. Dalí is olyan, mint a bor és a sajt, meg kell érni arra, hogy megértsd. Az elfolyó idő szimbólumai elég nagy hatást tesznek rám. Bementem a galériába is (ahol néhány művet meg lehet venni), érdekes élmény volt látni egy roppant kövér és büdös, de láthatóan jólszituált embert és a családját Dalít venni. Házaspár volt ez tízévesforma gyerekkel: a gyerek közben játszott a telefonján. Szürreális élmény volt, csak hogy a helyhez méltóan fogalmazzak.

Dalí után még sétáltam egy picit a fenti kis utcákban, aztán lejöttem onnan, az utcaszintre. Láttam messziről egy feliratot („,marché”- piac), és mivel úgyis vásárolni akartam, hát benéztem. De ez nem a szokásos piac volt, mint utólag kiderült, hanem egy ötemeletes méteráru-áruház. (Adrienn, eszembe jutottál, Neked biztos ez lenne a mennyország…) Ez az áruház biztosan itt állhat vagy ötven éve változatlan formában, ütött-kopott, de nagyon párizsisas. Természetesen bent az eladók üvöltözve kínálják a termékeket, bár annyira nem volt sok vásárló bent. A többi emeletre lift hiányában nem mentem fel, a lépcsőkből meg már nagyon elegem volt.

Aztán visszafelé a metróhoz beültem még egy utolsó bordeaux-ira a kis kávézóban, aztán vissza Nathaliehoz csomagolni.

Elbúcsúztam Nathalie-tól, aki csodálkozott, hogy miért a RER-rel megyek ki a reptérre, hiszen az Air France-nak van speckó járata (valami minibusz lehet) – mondtam egyrészt nem tudtam erről a lehetőségről, másrészt már megvettem a metrójegyet reggel, és amúgy is imádok metrózni. Furán nézett, végül az is kiderült, hogy miért.

Csomaggal együtt simán eljutottam a Gare de Lyon-tól a Chatélet-re, ahol át kell szállni a reptéri RER-re. A megfelelő vágánynál csodálkoztam, hogy miért áll ott kb 10 méterenként egy-két biztonságiőr-kinézetű emberke. Jött egy vonat (még nem az enyém), és annyian voltak rajta, hogy ők voltak, akik betolták az embereket a kocsi belsejébe, illetve segítettek az ajtóknak záródni. A heringes doboz ehhez képest kutyafüle volt. Kicsit nyugtattam magam, hogy á, az én vonatom tutti nem ilyen lesz, ki megy ilyenkor a reptérre…

Olyan volt. Ráadásul akkora lett a tömeg, hogy én maradtam az ajtóban, akit tuszkolni kellett. Csomagostól. Egy megállót a Gare De Nord-ig az ajtónak préselődve utaztam, hát, élmény volt. Aztán a Gare de Nord-nál egy csomóan leszálltak, bár maradtak elegen így is. A vonatút felében álltam, csak a második felében tudtam leülni. De úgy vettem, hogy ez az élmény is kellett az igazi Párizshoz…

A repülőt épphogy elértem, pedig egy órás ráhagyással indultam a szokásoshoz képest. De minden rendben volt, a repülőn ülök, kb. félúton tartunk.

Végetért tehát ez a néhány napos párizsi kaland, és azért meghagyta bennem a nyomát. Szerintem hosszú ideig fogok még erről az útról álmodni. Változtatott rajtam, természetesen, és nincsenek rá szavak, hogy mennyire jó volt. Szeretnék legalább egy kicsit Párizsban élni. Vagy sokat utazni ide. Pár hónapot annyira jó lenne itt eltölteni. Majd kitalálok valamit erre.

Igaza volt annak, aki azt mondta, hogy pár nap Párizs után még többre fogsz vágyni a városból. így van. Annyi mindent nem tudtam megnézni, annyi mindenre kíváncsi vagyok még!

Párizs egy nagyon mély szerelem, legalábbis ahhoz hasonít, ahogy beveszi magát a szívedbe. Felejthetetlen, kitörölhetetlen. Nem lüktet, mint London, vagy New York, inkább bizsereg. (Sizzling, ahogy angolul mondanánk. ) Elképesztően sokszínű, és belőled is sokszínűt csinál. Minden utcasarkon ráébreszt valamire, azaz inkább felébreszt benned valamit.

Ez még nem az utolsó posztom (ki tudja, melyik lesz az utolsó..) – azt még majd mindenképpen leírom, hogy mik voltak a legérdekesebb tapasztalataim. Talán azt is, hogy mit ébresztett fel bennem, és mire tanított meg. De ez még nem biztos, lehet, hogy azt megtartom magamnak. :-)

Párizs, szerelmem. :-) Még nem hiszem el, hogy holnap nem croissant-t fogok reggelizni…

Nagyon fáradt vagyok és és iszonyatos izomlázam van (hiába, puding vagyok, edzeni kellene) de az utolsó napot még ki kell használni.

Ma a művésznegyed a cél: a Sacre Coeur és környéke, Párizs legmagasabb dombján.

Na és a vásárlás... Mit vigyek haza? Bor, sajtot, baguette-t, croissant-t, patét? Azaz mit ne?

A reggel jól indult, utaztam vezető nélküli metróval, hátborzongató, de nagy élmény volt. Könnyen megtaláltam az RER-t (HÉV-et), ami Versaillesbe visz, és nagy örömömre emeletes volt, így az emeletre ültem.

Versailles amúgy egy cuki kisváros, vagy előváros. Az állomásról kilépve egy tájékoztató fogad (meglepően angol szöveggel is), amelyben a város történelméről írnak. Már 1038-ban is említik (István királyunk ekkor fejezte be az uralkodását), de francia főváros akkor lett, amikor XIV. Lajos, a Napkirály ide helyezte uralkodásának székhelyét. A Napkirály uralkodása idején Versailles korának tudományos és művészeti központ is volt (ebben Madame Pompadour-nak, Lajos híresen okos és művelt szeretőjének is volt szerepe). A tájékoztató azt mondja, itt született meg a francia demokrácia is 1789-ben a francia forradalom eredményeként, sőt, nagyon nagy lépés volt a történelmünkben az a nap: megalkották és kihirdették az Emberi Jogok egyetemes nyilatkozatát, amely érvényes mindenhol és minden körülmények között. Később ez lett az alapja az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozatnak, és az ENSZ alapító dokumentumának is (érdekes: az utóbbi megszavazásától annak idejln 1948-ban a szovjet blokk tartózkodott. Meg lehet nézni, hova jutottunk az emberi jogokkal azóta itt Közép-Kelet Európában.) Nézd itt: https://hu.wikipedia.org/wiki/Emberi_%C3%A9s_polg%C3%A1ri_jogok_nyilatkozata

A palotát is könnyen megtaláltam, az irodát is, ahol a belépőjegyet kellett venni. 25 euro volt a sima, mindenhova érvényes jegy, és azt hiszem, 39 az a jegyfajta, amivel el lehet kerülni a sorbanállást (valami VIP-jegy). Gondoltam, ez is valami átverés, így a simát vettem. Kár volt. A palota előtt kígyózó sorok álltak (belépőjeggyel!), és onnan indulva is, minden épület bejáratánál. Szerintem több órát álltam sorba összesen. (A Palota ugye több épületből áll.)

Én nem tudom miért, de engem egyáltalán nem szórakoztat ez a királyságosdi. Persze, szép csillogó, de szerintem teljesen émelyítő berendezési tárgyak, és az előkelőség nem is olyan diszkrét bája. Végigrohantam a termeket, egy szál fotót sem csináltam, és utáltam a tömeget magamban. Érdekes amúgy: talán 1-2 embernél volt igazi fényképezőgép, mindenki más telefonnal fotózott (meg ez az iszonyatos szelfi-őrület), mindent, de még a termek sarkait is. Mit tesznek azzal a rengeteg értelmetlen fotóval, amit csinálnak? Fűződik hozzá majd bármilyen emlékük? De a szelfi sem jobb amúgy, irtózatosan növeli a felületes nárcizmust, de nem agitálok ellene, végülis ízlés kérdése.

A versailles-i palota pedig nemcsak a csillogásról kellene, hogy szóljon, hiszen a demokrácia egyik bölcsője is. (Tudom, hogy van magyar vonatkozása is az itteni eseményeknek, ebbe direkt nem megyek bele most – szerintem a múlt az múlt.)

A jácintok amúgy nem lettek meg, ahogy Madame Pompadour maga sem. Vagy elvirágzottak, vagy nem találtam meg őket, pedig az összes épületet (elvileg) bejártam.

A palota kertje elképesztően nagy. Maga Lajos, a Napkirály mondta, hogy a legjavasoltabb út hossza 8 km (lehet, hogy nem SI szerint mondta :-) ), ami két órát jelent sétálva, de én ennél jóval többet cikkcakkoltam, az biztos. Éééés. Egyszer csak ráuntam a mászkálásra, és egy hirtelen ötlettől vezérelve kibéreltem egy biciklit. Ó, az összes idegszálam kisimult tőle. Biciklivel jutottam el végül a Kis-, és a Nagy Trianon-palotához. Hát frenetikus élmény volt a gyönyörű napsütésben. Amikor visszavittem a biciklit, a kölcsönző mellett találtam egy kis kávézót (La Petit Venise), amelynek az udvarán nyugágyszerű székek voltak, lábtámasszal. Elfoglaltam az egyiket, elfeküdtem benne (kinéztem magamnak egy pohár vörösbort, de végül nem jött a pincér), becsuktam a szemem, és élveztem az arcomat melengető napsütést, és a tompa zsivajt körülöttem. Teljesen deja vu-m volt, de tudtam, hogy ez még nem történt meg a valóságban. Hanem tudjátok hol történt meg? A képzeletemben. Gyerekkoromban az egyik kedvenc lányregényem a Csipkebolt Brüsszelben volt, amelyben emlékeim szerint a család sokat nyaralt a francia Riviérán egy házban, és sokat járkáltak – pihentek a sétányon a tengerparton. A regény a századelőn játszódik, ilyen lehetett a hangulata akkor a dolgoknak, legalábbis ilyennek képzeltem őket.

A palota parkja amúgy a franciák számára egy szabadidőpark, hasonlít a Margit-szigethez, csak jóval-jóval nagyobb. És esküszöm, a turisták jelenléte zavaró. :-)

A szökőkutaknál (van vagy 10) amúgy komolyzenét játszanak hangszóróból, amiért kár. Hallgatnám inkább a madarakat.

(Ezt a bejegyzést egy másik kávézóból írom a Gare de Lyon mellett, hamarosan indulok Versaillesba. A menü a szokásos: croissant + capuccino. A croissant a szokásosan fantasztikus. Erre biztosan létezik valami szabvány náluk...Érdekes vasárnap reggeli tapasztalat: több tántorgó emberrel is találkoztam, hosszú lehetett az éjszaka...)

A mangó után a Latin-negyedbe indultam - metróval a Notre Dame-ig, utána a hídon át séta a Latin-negyedbe. A Notre Dame-ot néztem egy darabig, hogy lefotózzam-e, de nem tettem. Millió kép készült róla már. Tömegek szelfiztek előtte. (Ez a szelfizés amúgy szerintem szörnyű, de ízlés kérdése.)

A Latin-negyed egy nyüzsgő, színes, élettel teli városrész, tele minden nemzetiségből származó éttermekkel. Tömegek álltak sorba az olasz fagyizónál, az én fejemben is megfordult, de tovább mentem. Itt akartam ebédelni, és találtam is egy pici kis éttermet, ahova bementem. Iszonyú pici volt, meredek lépcső vezetett az emeletre.

A berendezés barátságos, az árakkal együtt. 10 euro volt egy menü, amit rendeltem, francia hagymaleves, Beuf Bourgignon, és sajtkóstoló (brie és valami kecskesajt volt a tálon.). Nos: hát ezek az ételek, bár ízletesek voltak, hagytak némi kívánnivalót maguk után. A hagymaleves színe sötétbarna volt (otthonról ugye fehéresnek ismertem), benne teljes kiőrlésű bagettszeletek sajttal, ízre kicsit kesernyés. (Itt sem - ahogy pl Spanyolországban sem - az otthoni erős vöröshagymát használják az ételekhez, hanem az édes fajtát, a levesben is az volt.) A Beuf Bourgignon-t nagyon vártam, és mivel provence-i étel, csodálkoztam, hogy felszolgálják, de gondoltam, hogy a turisták miatt teszik ezt is. Ez is kicsit csalódás volt, mert nem ilyennek képzeltem. Olyan volt, mint egy sima vörösboros marhapörkölt, bár kétségtelenül puha volt (sokáig és lassan kell főzni). Sokkal zöldségesebbnek, könnyebbnek képzeltem. Elég "pasis" kaja. A brie a sajttálról ízlett (ami szintén francikum, kell találnom még sajtboltot is valahol), a kecskesajtot amúgy sem szeretem, így a színvonalát nem tudtam megítélni. Közepes ebéd volt, de legalább jó áron.

A Latin-negyed után következett a Sorbonne ( ahonnan már írtam), és a Luxembourg-kert, ahol ronggyá áztam és szétfagytam. Van ott egy narancs-pálmaház, aminek nem találtam meg a bejáratát sajnos, de ezen felül semmi nagy cucc.

Az eső elől úgy terveztem, hogy bemenekülök az útikönyv szerinti legnagyobb, föld alatti piacra, a Les Halles-re, elmentem oda, de szintén csalódás lett. Ez nem piac volt, hanem egy háromemeletes pláza Mango-val, Promod-dal, és a többiekkel. Még beültem egy palacsintavigaszra (felejthető volt), és hullafáradtan, átfagyva értem haza.

Ne higgyetek az útikönyveknek :-)

Hát, most értem vissza Nathalie-hoz, és semmi kedvem bemenni most a városba, bár Párizs ugye a fény városa, és minden gyönyörűen ki van világítva este. Holnap bemegyek, úgy szervezem a napomat, becsszó.

Amúgy a végétől eltekintve nagyon jól sikerült ez a nap is. Emellett három nap a világon semmire nem elég. Szeretnék ideköltözni legalább fél évre...

Na de kezdjük az elejéről. Reggel elindultam a piacra, és előtte beugrottam egy picike kávézóba. Capuccino és egy natúr croissant, semmi bonyolult. De amikor beleharaptam a sütibe, a világ megállt egy pillanatra. Az az íz! A croissant maga volt a tökély. "A" croissant maga! Amikor az első pillanatban tudod, hogy megtaláltad az igazit! A teteje ropogós, az alja puha vajas. Az ujjaiddal, ha akarnád (de nem akarod), papírvékonyra összenyomhatnád. Ettem én már sok croissant-t életemben, de ez messze felülmúlta mindazokat. És tudod, mi a vicces? Azt mondják, minden kávézóban ugyanilyen croissant-t lehet kapni. El is hiszem. A croissant szerintem francikum (micsoda szót alkottam...Hiába, EZ a croissant még költőt is csinál belőlem. Meg kell tanulnom ilyen croissant-t sütni. Muszáj.)

A piac. A hozzám közelebb eső része sima ócskapiac volt, de ez nem fogott meg őszintén szólva. Rengeteg értéktelen és ronda kacatot láttam. És használt ruhát, cipőket. (Miért kell a franciáknak használt ruha egyáltalán?)

Na de pár méterrel odébb. A zöldségpiacon... Ismét a mennyország kapujába léptem. A zöldségtőzsdére. Az árusok egymást túlkiabálva hirdetik a portékájukat. (Persze arra nem jöttem rá, mit kiabálnak, érdemes lett volna érteni pedig..) Minden bizonnyal felelgetnek egymásnak, mert az egymáshoz közel állók közül ha az egyik befejezte, kezdi a másik, és így tovább. Nézd a kínálatot! (Képek a Facebookon)

Cseh kucsmagomba! Otthon is most van a szezonja, de ha talál is valaki, tutti nem viszi ki a piacra! Banánból egy árusnál legalább háromféle típus, mangóból hatnál is több. Articsóka, édeskömény szinte mindenhol a kínálatban. Több olyan gyümölcs is volt, amit nem ismertem. És persze a szokásosak: zöldségek, eper, répa... Körte, szőlő. Fűszernövények tömkelege. Salátanövények (spenót, madársaláta, rukola, mángold!!) halomban. (Ezen zöldségek - gyümölcsök nálunk is minden további nélkül elérhetőek lehetnének. De nem, mi nem használjuk őket. Kapni sem lehet. Marad a káposzta, a krumpli meg a hagyma. Miért??? Ez nem más, mint fantáziátlanság és igénytelenség. Ne, ne gyere nekem az árral...) Vettem két óriásmangót, darabonként legalább félkilósakat. Puha, érett, illatos volt mindegyik. A szatyorban pihentek hazáig.

A piac sarkánál megláttam egy pékséget. A pékség előtt fahordókon ki voltak rakva a termékeik. Gyönyörű, barna, ropogósnak látszó kenyerek, cipók, bagettek. Ámultam tátott szájjal. Bementem. A bőség zavarába estem, és persze egyetlen feliratot sem értve, a mögöttem állók által siettetve kiválasztottam egy gyönyörű natúr bagettet az eladólány mögül. Becsomagolta nekem, és odaadta. A bagett forró volt még, annyira friss volt. Kijöttem a üzletből. Letörtem belőle egy darabot. És ismét megállt a világ. Ott álltam a piac szélén, egyik kezemben a lisztes bagett, a másikban a fényképezőgép (ami amúgy a nyakamban lóg) és lelkiekben meghajoltam a bagett készítője előtt. Ez volt A bagett! Minden bagettek bagettje! Kívül ropogós, belül puha, de nem a szokásos otthoni bagettpuhaság, hanem lyukacsos volt a belseje, és szintén összenyomható, mint a croissant.

A piac után bementem egy közeli élelmiszerboltba. A húspultnál nemcsak csirke, hanem fürj, galamb, és ki tudja még milyen madár is volt. Patéból (májkrémféle) volt vagy hatféle ízesítésű. Mindenféle szószok, krémek, kencék, mustárfélék a választékban. Volt egy egyfajta magkeverék (bab, lencse, hasonlók voltak benne), amit nem tudtam hirtelen megérteni. Főzeléket csinálnak belőle esetleg? Mivel ez száraz keverék, áztatós projekt lehet, de ha ez így van, hát zseniális az ötlet, egyszer kipróbálom.

A bolt után hazajöttem, hogy letegyem a mangót, és ne cipeljem a városba, de aztán olyan szépen nézett rám, hogy muszáj volt megenni az egyiket. ( 3 euro volt a kettő együtt.) Ugye már sejtitek, mit éreztem a megkóstolásakor? Igen, ő volt a disruptive mangó. Minden korábbi mangót felülírt, és ezentúl ő áll a dobogón.

A délután is nagyon jó volt, de már nem ilyen csillaghullós. Holnap leírom, mert ma már elvesztettem a képfeltöltésekkel a türelmemet - borzasztóan lassú a net.

Holnap Versailles-ba megyek, este pedig a fény városába tényleg. Drukkoljatok, hogy virágozzanak még a jácintok...

A Quertier Latin - negyedből kifelé a Boulevard Saint Michel - en felfelé a Luxembourg-kertbe tartok, ami bár az útleírások szerint nem sokban különbözik a Tuileries - től, mégis kíváncsi vagyok rá.

Útbaesett a Sorbonne egyetem, itt megálltam és beültem egy üvegfalú kávézóba, amúgy is esik az eső. Meg egy picit azt is szeretném, ha áthatna a hely szelleme.:) Ez alakul is: a mellettem levő asztalnál egy csaj az egyetemi jegyzeteiből tanul épp.

A francia tudományos élet is hozzátartozik a város hangulatához. A Sorbonne ma is Európa legjobb egyetemei között van, olyan tudósok neve fűződik hozzá, mint a Curie-házaspár, vagy Louis Pasteur, de alkotott itt Simone de Beauvoir, Robert Merle, Jean-Paul Sartre, Jorge Semprún is, sőt, József Attila is. Ahogy megnéztem az egyetemen végzett hírességeket, felfedeztem a hallgatók között a kedvenc miniszterelnökömet, Trudeau-t is.

Iszonyú jó érzés itt ülni, tényleg mintha körbelengene a tudás - remélem, az az álmom is teljesül egyszer, hogy valami tudományos kutatásban részt vehessek...

Érdekes ez is, itt a Sorbonne, az utca másik oldalán pedig a bulis Latin-negyed, ami abból nőtt ki, hogy eltartotta és elszállásolta azt a 12-15 ezer diákot, aki az egyetem hőskorában (a 16. században) az intézmény hallgatója volt.

Az egyetemnek jelenleg több, mint 30.000 hallgatója van a világ minden tájáról, és az európai top 10-ben van. Összesen 18 Nobel-díjas tudóst adott a világnak.

Ma reggel a piacon kezdtem. Azaz előtte egy kávézóban, reggelivel.

Most csak röviden, aztán később majd hosszabban is: rájöttem, hogy eddig még nem ettem sem igazi croissant-t, sem bagettet, sem mangót. Eddig akárhol is találkoztam ezekkel, mind messze alulmúlták azt az ízmennyországot, ami itt van. És még csak most kezdtem kóstolgatni a dolgokat...

Szerencsésen megérkeztem Nathalie-hoz (miután kb egy órát bolyongtam a Gare de Lyon-on a csomagmegőrzőt keresve, ahol a csomagomat hagytam..) A toronytól a Louvre-ig sétáltam, és nagyon elfáradtam, a Louvre-nál nagyon hívogató lett a metró…

Már az első nap végére kicsit (!) tényleg kicsit, de bemorcosodtam azon, hogy képtelenség angolul tájékozódni megfelelően. Pl: nem bírtam semmilyen anyagban megtalálni, hogy milyen gyűjtőjegyet vegyek a metróra, Nathalie magyarázta el végül. Ő amúgy alig használ tömegközlekedést: robogózik, mint sokan mások. Az utcákon százával parkolnak a robogók mindenhol.

Nathalie egy nálam kb. 5-10 évvel idősebb, kedves nő. A hely, ahol lakik, ó, párizsias, tele van kávézóval, élettel. Szemben egy promenád, a piros téglás boltívek tetején befüvesített sétálóút, amit sokan futásra használnak. Nathaliék társasházának a lépcsőháza frenetikus, minden mahagóniszínű, és kb száz éves. A lift akkora, hogy a bőrönddel együtt alig fértem el benne.. . A lakás... Nos, tiszta és nem rossz, de nagyon franciás az én ízlésemnek, azt hiszem. :-)

Azt mondja, négy éve AirBnB-zik. Az első két évben szinte csak amerikaiak jöttek, tavaly kezdtek el a franciák is, és az egyéb európai nemzetek. Azt mondta, csupa kedves embert ismert meg így. Ma este elment amúgy bulizni, nem alszik itthon, hagyott itt nekem kávét és bort… Kedves tőle.

A holnapi terv: reggel lemegyek valamelyik közeli kávézóba croissant-t reggelizni, aztán kimegyek ide a közeli piacra. Nathalie azt mondja, ez a piac nagyon párizsias, ők is itt vásárolnak. Holnap gasztronapot tartok:a piac után  szerintem a Quertier Latin lesz a cél, este pedig nézek valami jazzprogramot a városban.

Tényleg sokáig világos van, épp az előbb sötétedett csak be.

Az Eiffel-toronytól indulva aztán átsétáltam a Pont De l'Alma-n a Szajna felett, aztán onnan a Champs-Élyséesig. Majdnem a Diadalívnél lyukadtam ki, azaz kicsit lejjebb a Tuileirák felé.

Szerintem ma letudom a kötelezőeket, aztán a többi majd alakul.

A város érdekes. Hihetetlenül sokfélék az emberek, sok a színes bőrű (legalább a fele az embereknek), és a vegyes pár a capuccino színű gyerekekkel.

(A következő sorokban NEM célom a politizálás, ha ilyet vélsz benne felfedezni, olvasd újra. A társadalmi jelenségek érdekelnek.)

Egészen apró dolgokban látszik, hogy ez egy érett társadalom, egy érett gazdaság. A pincér a kávézóban, az eladó a boltban, mindenki hozzáteszi azt a plusz egy lépést. Ad egy plusz-szalvétát a szendvicshez, figyel, és kiszolgál (de nem bratyizik...), ha kell, békén hagy. Úgy tűnik, nincs olyan, hogy "másság". A mozgás-, és értelmi sérültek nem szégyellik magukat az utcán, az emberek láthatóan hozzászoktak a fekete-fehér-sárga emberekhez, valahogy senki sem lóg ki sehonnan. Az emberek segítenek egymásnak, a metró mozgólépcsőjén a babakocsival, a biztonsági őr a Zarában udvarias, és még véletlenül sem bántó azzal, hogy bele kell néznie a táskádba. Meleg párok sétálnak az utcán.

És igaz, hogy Párizs elitnegyedében mászkáltam épp, ahol dől a pénz a falról is, mégis valahogy emberközeli az egész. Ahogy a kis utcában látod a 150 éves szabóság kirakatát a Louis Vuittonnal szemben.

Az a furcsa érzésem támadt, hogy engem/minket ebből/valamiből kihagytak. Abból hagytak ki, hogy ezt lehet így is csinálni. Ilyen igényesen. Nemnem, ne érts félre, itt sincs kolbászból a kerítés. Csak valahogy a bőrömön érzem az emberek gondolkodásának különbségét. Nem egyénileg, és nem kivételekkel, hanem valahogyan mindenkiből (legalábbis a többségből).

Mondok egy durvát, most jutott eszembe ez a szó, de tényleg ez írja le pontosan: valahogy a lúzerség nincs itt jelen.

Este teszek fel képeket, erről a gyengusz wifiről úgysem mennek fel rendesen.

Egészen kevés céltalan bóklászás után találtam meg a belvárosba vezető gyorsvasutat, és az átszállási kapcsolatot a célpályaudvarra. Letettem a csomagomat a megőrzőben, majd este visszamegyek érte. Egy isteni tonhalas szendvics után irány a város. .

Azaz először az állomás épület. A metróból kifelé az első Kalasnyikovos élmény is megvolt. A pályaudvaron három katona golyóálló mellényben, lefelé fordított géppisztolyokkal. Hétköznapi látvány lehetnek, mert senki meg nem lepődött miattuk. Természetesen, faarccal járkáltak a tömegben. Még ha nem is volt élesítve a fegyverük, és ha csupán ijesztgetésnek, erődemonstrációnak szánják is – mégis fura, és úgy látszik, kezdjük megszokni a fegyverek jelenlétét a mindennapjainkban.

A városban semmi, de semmi nincs kiírva angolul. :-) Nem beszélek franciául, így akár Kínában is lehetnék a feliratokat tekintve… Nekik ez nem feltétlenül előnyös, mert mindig meg kell állítanom (gondolom, nemcsak nekem) valakit megkérdezni, hogy ezt vagy azt hol találom, vagy mi hogy működik. Pl: nem tudtam metrójegyet venni az automatából a pici metróállomáson, ahova elsétáltam, mert mint utólag kiderült, a látszattal ellentétben nem érintőképernyős volt, hanem volt rajta egy fura joystick-féle, amivel pl. nyelvet lehetett volna választani. De erre nem jöttem rá egyedül, csak egy kedves ismeretlen segítségével. Végül aztán nem is vettem jegyet, mert a srác, aki elmagyarázta, hogy hogyan működik az automata, adott egyet ajándékba.

A metróban sok helyen zenélnek, a kocsikban is. Az egyik metrókocsiban egy fenomenális banda játszott épp, gitárral, dobbal. Ezen sem lepődött meg senki, sőt, nem is fotózták őket meglepő módon, én voltam az egyedüli a tömött metróban, aki elővette a telefonját. Ez is mindennapos lehet, sőt, a zene magas színvonala is.

A metróban azért könnyű tájékozódnom, mert a jelmagyarázatok egészen hasonlítanak a londonira. Bár átszállásos feladat volt, könnyen megtaláltam a Trocadero-t is, innen a legegyszerűbb megközelíteni az Eiffel-tornyot. Gondoltam, essünk túl rajta már az első nap... Odaértem, kijöttem a színház falai közül, számoltam a lépéseket, amíg meglátom, és amikor megtörtént, csak bámultam döbbenten… Mennyire ronda (pedig már láttam régebben is..). Állítólag a párizsiak sem szeretik, pont emiatt. Annyira nem illik ehhez a városhoz… Viszont a közelébe érve két új dolgot fedeztem fel vele kapcsolatban. Az oldalán francia tudósok nevei vannak felsorolva, illetve a lábai az égtájak szerint vannak elnevezve (talán égtájhelyesen is állnak..) A környékén az árusok erőszakosak, kicsit ijesztőek is . Viszont ugyanúgy eltűnnek áruikkal együtt, ha rendőr jelenik meg a színen, mint az otthoniak a Vörösmarty téren…

Láttam egy kínai(nak tűnő) ifjú párt is esküvői fotózás közepette a torony lábánál. Ami érdekes: a csajon kék színű harisnya volt a menyasszonyi ruha alatt. Ez milyen érdekes! Ez a hagyomány honnan származhat, hogy világszerte érvényes (Vegyél fel valami régit, valami újat, valami kéket, stb..)? Rakjuk össze a gondolatot még egyszer, hogy mindenki érthesse: kínai menyasszony Párizsban magyar (? – biztosan nem magyar, de még csak itthon hallottam róla) esküvői hagyományt követ…

Épp a Szajna-parton ülök, azt hiszem egy török étteremben a kirakodóvásárban, kb. 200 m-re van az Eiffel torony, de idáig nem jönnek el a turisták) – lassan továbbsétálok a parton.

Azt mondják, Párizs kicsi, innen akár el is sétálhatok a Bastille-ig, ahol Nathalie lakása van.